2021. szeptember 27. , 15:25
Köszöntjük Adalbert nevű kedves olvasóinkat!
Eseménynaptár
H K Sz Cs P Sz V
     1  2  3  4  5
 6  7  8  9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30      

Önkormányzati hírek



Keresés:   
2014.02.13 09:38
Emlékezés Bakonyi Árpádra
Nyomtatható verzió

Bakonyi Árpád kántortanítót, karvezető-énektanárt sokan ismerték, szerették és tisztelték a Galga és a Rákos mentén. Generációkat tanított Aszódon, Gödöllőn és Pécelen énekre, zenére, humanizmusra. Nyolcvannyolc éves korában, január 21-én hunyt el. Február 7-én helyezték végső nyugalomra Pécelen. Emlékére február 22-én 16 óra 30-kor celebrálnak gyászmisét a péceli katolikus templomban. Honlapunk Heltai Miklós, a Török Ignác Gimnázium ny. igazgatója visszaemlékezésének közlésével idézi fel a pedagógus életútját, személyiségét.

Bakonyi Árpád (1926-2014)

Ötven éves barátságunk került más dimenzióba, amikor 2014. január 21.-én hűséges társától, feleségétől megtudtam, hogy kedves barátom, jó kollégám érces hangja már egy másik világ kórusában száll – egyre tovább.
Ebben az itteniben is sok emberhez eljutott hangja, híre, emberségének példája. Mert az ének arravaló, hogy sokan hallják, sokan gyönyörködjenek benne és fakadjanak dalra maguk is. S neki megadatott, hogy sok embernek adja át lelke üzenetét, valahogy úgy, ahogy gyászjelentésén a Babits idézetben olvashatjuk:
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
Önmagát hallgatja, aki a dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal van,
És a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
Az hallja a mások énekét is szépnek.

Bakonyi Árpád lelkében szép volt az ének, ezért tudta megszólaltatni mások lelkében és száján is a szépséget.
S mi szüli a szépséget lélekben-életben? A Bakonyi Árpádéhoz hasonló életutak tanúbizonysága szerint a szülői szeretettől ihletett család- és munkaszeretet, az élet felelősségének vállalása – minden életszakaszban. Akár moralizálhatnánk is azon (de nem érdemes), hogy akinek a sors mindent tálcán kínál, nem biztos, hogy jellemmé fejlődik és él is lehetőségeivel. De a Bakonyi Árpádok nemzedékét emberré és jellemmé edzette, hogy sokat el kellett szenvedniük, hogy mindenért meg kellett küzdeniük, mert lelkükben ott zengett az elődöktől hallott dal…amit aztán becsülettel továbbadtak ők is.
A tősgyökeres péceli iparoscsaládban, ahol kötelező erkölcsi norma volt a tisztes ipart éltető munkabecsület, csak a szeretetet adták ingyen, minden egyébért meg kellett dolgozni, így jutott föl a törekvő ifjú az első lépcsőfokra: kántortanítói oklevelet szerzett – minden nyári szünetet végigdolgozva. Azaz csak jutott volna, ha közbe nem szól a háború, amibe a végén leventeként már a 17-18 éveseket is vitték. Így került ő is katonaruhában a vérzivatarba, Budapest ostromába. Sokszor kérdezgettem háborús „élményeiről”, de nem szeretett róluk beszélni, annyit mondott: ki kellett bírni, akkor ezt kellett kibírni. Meg a hadifogságot, ami szerencsére nem tartott sokáig, barátjával együtt kihasználtak egy óvatlan pillanatot, megszöktek, jó emberek egy darabig bújtatták őket, aztán hazajutott, s végre elkezdhette továbbadni azt, ami a lelkében szólt – kántortanítóként. Egészen addig, amíg az iskolák államosítása el nem zárta előle ezt az utat. Sokan elkeserednek ilyenkor és föladják, őt a megpróbáltatás továbbküzdésre ösztönözte: minden anyagi és nem csak anyagi nehézség ellenére beiratkozott a Zeneakadémiára és elvégezte a karvezető-énektanár szakot.
És itt szót kell ejteni itt még valamiről, ami nélkül nem érthetnénk meg teljesen életének üzenetét. Bakonyi Árpád tehetséges ember volt, azt is mondhatnánk, zenei őstehetség. Sok-sokezer dallam csiszolta tehetségét fényessé, alakította ízlését biztossá, tette zenekultúráját átfogóvá, melyben helye volt minden igazi esztétikumnak, de zárva volt a talmi, silány zenepótlékok számára mindig és minden korban.
Erről először akkor bizonyosodhattam meg, amikor 1964-ban újjáalakult a híres péceli Férfikórus, s rövid átmeneti idő után őt bízták meg a karnagysággal. Többször hallottam őket énekelni ünnepségeken, temetéseken: klasszikust vagy népdalt, másnak nem tett engedményt. Egyre nagyobb elismeréssel nyugtáztam azt a képességét is, ahogy (magamat is ideértve) a zeneileg képzetlen emberek ízlését formálta, ahogy ambícióikat fölkeltve közösséget alkotott belőlük, úgy, hogy egy idő után nekem is kedvem támadt közéjük állni.
Fiatal tanárként alkalmam volt egyszer segíteni egy ifjú és tehetséges péceli lánynak az első Röpülj páva népdaléneklő versenyben való pontszerzésben: hallás után tanultam éppen friss erdélyi népdalokat, azokat kellett volna lekottázni s beküldeni a zsűrinek. Megkérdeztem a kollégákat, tudnak-e egy jó énektanárt, aki segíthet, mert én ehhez nem értek. A válasz egyhangú volt: Bakonyi Árpádhoz menj el, ő biztosan tud segíteni. Tudott – s így kezdődött a barátságunk, így ismerhettem meg egyre jobban.
Akkor már Aszódon tanított az Óvónőképzőben, majd annak megszűnte után az ottani gimnáziumban.
Amikor az óvónőképzést újjászerveztük a gödöllői Török Ignác Gimnáziumban (így lett húsz évig Török Ignác Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola, ahogy diákjaink rövidítették: TIGOSZ), nem kellett sokáig gondolkodnunk azon, kire bízzuk a leendő óvónők énekkultúrájának megalapozását, fejlesztését. Kollégák lettünk, s tíz éven át naponta együtt utazva Pécel-Gödöllő viszonylatban megnyílt előttem élettapasztalatainak-zenekultúrájának gazdag tárháza. Tőle tanulhattam meg, hogy a variáció- és fantáziagazdagság az igazi zene egyetlen, valódi normatívája, hogy a szerencsére fölgyűjtött sokszázezer magyar népdal közt ilyen szempontból tán két egyforma sincs, ami meg mindig egy kaptafára megy és monoton zakatol tovább, nem lehet igazán szép.
Sok-sok kórusversenyen, tanórán lehettem tanúja emberfeletti alaposságának. Igazi tanár volt: minden egyes darabbal, megtanítandó művel izzadságos és becsületes küzdelmet vívott, úgy, hogy a diákoknak kedve támadt mellé állni és együtt birkózni anyaggal, körülményekkel, nem elégedve meg, csak azzal, ha a lehető legjobbat hozzák ki magukból. Tapasztalt kórusvezető volt, nagy és jó énekkarokat vezetett Pécelen, Aszódon, Gödöllőn. De minden egyes szereplés előtt újra és újra olyan feszültségben élt, mint aki először áll ki karnagyként a közönség elé, így tudta a darabokat mindig újraalkotni. Nem szavakkal tett arról tanúbizonyságot, hogy jó ember. „Csak”minden diák bármikor segítséget kérhetett tőle, ha valamit nem értett, valami nem ment, fáradságot, időt, jó szót sosem sajnált tőlük – igaz, másoktól sem. Igazi tanár volt, az iskolától nyugdíjba vonulása után sem tudott megválni, tanított tovább Pécelen és másutt is.
Szeretett kántora volt a péceli római katolikus egyházközségnek, vezette az egyházi énekkart, hívatás és munkaszeretete kitartott egy hosszú életen át. Éppen úgy, mint hűsége házastársához, szeretete gyermekeihez, unokáihoz, kollégáihoz. Mint sok elmélyült gondolkodásra hajlamos ember, ő is a természet örök munkásai, a méhek között találta meg a pihenést, hisz úgy tanulta, úgy vallotta: munkát csak munkával lehet kipihenni. Ha tavasszal meghalljuk majd a méhek zsongását, juttassa eszünkbe daluk közvetítőjét – Bakonyi Árpádot.

Heltai Miklós
 



Látogatottság: 1581
Keresés

DÍJAK, ELISMERÉSEK

2018




2017






2016



2015




*

Városimázs filmek
Filmek - A Szecesszió Éve Gödöllőn
                                       

Időjárás

az

előrejelzése