Megemlékeztek arról is, hogy ez a nap kettős ünnep Magyarországon: 1956-os forradalom kitörésének és 1989 óta a Magyar Köztársaság kikiáltásának napja.
Az ünnepi program során felelevenítették a forradalom kitörésének mozzanatait, majd Gémesi György polgármester felkérésére idén egy gödöllői fiatal, Bárdy Péter osztotta meg gondolatait a megjelentekkel.
Beszédét itt közöljük:
„A
szerencse a véletlenben az volt, hogy ’56. október 23. napja nem Monostoron ért
bennünket, hanem [Budapest] kellős közepén. Aki nem volt ott végig, semmiféle
költői képzelőerővel, forradalomért lüktető szívvel, akár lángelmével sem
tudhatja felfogni, mi volt ez. Én sem tudtam volna előre elképzelni, hogy
milyen ez a boldogság, amivel az ember járt Budapest utcáin – mert nem ismertem,
egyszerűen fogalmam sem volt róla, hogy van ilyen boldogság.”
Tisztelt
Ünneplő Közönség!
Polgármester
Úr, Jegyző Asszony! Gödöllő város képviselői, díszpolgárai!
Tisztelt
ünneplő gödöllői polgárok!
Az iménti gondolatokat Ottlik Géza fogalmazta meg, szavaira pedig mi,
gödöllőiek egy kicsit talán jobban is felfigyelünk, hiszen a kommunista
hatalomátvétel és a Rákosi-diktatúra első éveiben Ottlik itt élt településünkön,
Monostoron, ahogy Buda című regényében Gödöllőt hívta. Ottlik szavai rámutatnak
’56 egyik alapélményére: a felszabadultságra, a megkönnyebbülésre, az örömre. Ez
az öröm sugárzik a képekről, a videófelvételekről, erről tanúskodnak a
forradalmat megélt polgártársaink beszámolói. Gödöllőn hasonló volt a helyzet.
Sepetán Róbert történeti munkája szerint „a
község központjában ünnepi hangulat uralkodott.” A gödöllőiek miután leverték
a vörös csillagot a Járási Tanács épületének faláról, a Petőfi-szoborhoz
vonultak, hogy kitűzzék a magyar zászlót a szobor esküre emelkedő kezébe, és
elénekeljék a Himnuszt.
Október 23-a és az azt követő néhány nap ünnep volt. Akkor, 1956-ban is
ünnep volt, nem csak ma. De mit ünnepelt a magyar nép egy totális diktatúra
idején?
Ottlik – Buda című regényében Medve Gáborként – ezt így fogalmazza meg:
„A rongy, a talán túlságosan ronggyá vált
élete – senkinek sem drágább, mint a haza absztrakt becsülete. […]Mennek együtt
vagy külön, mély, boldog nyugalommal neki a tankoknak, a rájuk célzott
ágyúknak, gépfegyvereknek. Semmi nem drágább nekik, mint a visszanyert emberi méltóságuk.”
Eddig az idézet.
’56 az emberi méltóság visszanyerésének ünnepe volt, a más valamiért
vagy másokért való küzdelem, az önfeláldozás felszabadító érzésének pillanata.
A forradalom, természetesen, nem csak ünnep volt, súlyos véráldozatokat
is követelt, itt, Gödöllőn is. Az eseményeket jól ismerjük. Ahol néhány perccel
ezelőtt – a nagy eső ellenére is – mi békében, együtt koszorúztunk, ott 61
évvel ezelőtt a rendőrség sorozatot lőtt a 4-500 fős fegyvertelen gödöllői
tömegbe, a 16 éves Balázsovich András pedig életét vesztette. A rendőrség még
aznap, az éj leple alatt, titokban akarta eltemettetni, a család azonban ezt
nem hagyta. Ehhez képest, másnap reggel még többen jelentek meg ugyanott,
ugyanott, ahol előző este a rendőrség belelőtt a tömegbe. Balázsovich András gyilkosainak
kiadatását követelték. Mindeközben a község hősi halottjának házánál, a kis
András ravatalánál sorra jelentek meg magánemberek éppúgy, mint a település
intézményeinek vezetői. Pár nappal később hatalmas tömeg gyűlt össze a gödöllői
temetőben, hogy utolsó útjára kísérjék a sortűz 16 éves áldozatát. Három vallás
lelkipásztorának búcsúztatója, nemzeti színű lobogóval letakart koporsó, a
honvédség, valamint a nemzetőrség díszlövései – a legnagyobbaknak kijáró
tisztelet. Gödöllő közössége tudta, hogy Balázsovich András mindannyiukért halt
meg.
1956 óta több mint 60 év telt el. Ennek közel fele pedig már a
rendszerváltás utáni időszakra tehető. Nekünk, akik a ’80-as években vagy
később születtünk, már nincs személyes tapasztalatunk arról, milyen volt az
élet Magyarországon az ’56-ot követő évtizedekben. Mindez pedig sokaknak, sok
fiatalnak nehezen értelmezhetővé, a történelemben nehezen elhelyezhetővé teszi
az időszakot.
Amikor sorra azt halljuk, hogy a régi rendszerben, a boldog békeidőkben
minden jobb volt, amikor Kádár Jánost sokan „Kádár apánk”-ként emlegetik,
amikor azt látjuk közvélemény-kutatásokban, hogy a megkérdezettek fele ugyanúgy
pozitívnak ítélni Kádár János történelmi szerepét, mint Nagy Imréét, akkor fiatalként,
a kort meg nem élt emberként nehéz eligazodni, tisztán látni a XX. század
második felét illetően. Úgy tűnik, hogy máig nyúlóan sokak számára ,,sikeres”
volt a kommunista politikai mítoszalkotás és történelemhamisítás.
A személyes élményeknek, a nagyszülőkkel történő beszélgetéseknek, az
iskolai, városi ünnepségeknek ezért is van kiemelt jelentőségük. Megélhetővé,
átélhetővé teszik az egykor történteket.
Amikor például jó 15 évvel ezelőtt, még a Premontrei Gimnázium
diákjaként minden év októberében meghívott vendégeinket, Pongrátz Gergelyt, Karátson
Gábort vagy Wittner Máriát hallgattuk, amikor Pongrátz Gergely, a Corvin-köz
egykori főparancsnoka úgy nyújtotta át a dedikált könyvét nekünk,
gimnazistáknak, hogy mindannyiunknak egyesével a szemébe nézett, és
megkérdezte, hogy ugye el fogod olvasni a könyvet, ezekben a pillanatokban világossá
válik, hogy mit jelentett ’56, az azt követő megtorlás, majd a kádári diktatúra.
Ilyenkor válik világossá, hogy Rákosi és ’56 között éppen olyan éles a
határvonal, mint ’56 és Kádár között, vagy később a Kádár-rendszer és a ’89/90-ben
létrejött jogállami Magyarország között.
1956-ot azonban nem lehet relativizálni. ’56-ban minden egyértelmű
volt, minden igaz volt, a legmélyebb értelmében igaz volt. ’56-ban nem lehetett
megalkuvónak lenni, nem lehetett félrenézni, nem lehetett elvtelen
kompromisszumokat kötni. Egy fegyvert nem lehetett félig erre - félig arra
fordítani. El kellett dönteni, hogy az ÁVÓ vagy a forradalmárok felé nézzen a
puskacső.
Velem egykorúak, nálam fiatalabbak, sokkal fiatalabbak, gyerekek is
harcoltak az utcákon. Hasonló helyzetben vajon lennének-e közöttünk, közöttünk ma
élő fiatalok között, Balázsovich Andrások és Kiss Antalok? Vajon én, vagy Ti,
diákok, cserkészek, lennénk-e olyan bátrak, mint ők voltak. Nem tudom. Hiszek
benne, hogy igen. De bízom abban is, hogy erről soha nem kell megbizonyosodnunk.
Nekünk már nemhogy fegyvert nem kellett a kezünkbe fognunk, mint
nagyszüleinknek vagy dédszüleinknek, de még csak diktatúrában sem kellett
felnőtt életet élnünk. Mi, akik a ’80-as években vagy később születtünk, már egy
szabad világban nőttünk fel, az egyéni és politikai alapjogok széles köre
biztosított számunkra.
Mindezt 1956-tól és 1989-től kaptuk. A forradalom és a szabadságharc ugyan
elbukott, de bő három évtizeddel később értelmet nyert. ’89-ben ’56 követelései
valósultak meg.
Hálás köszönet ezért szüleink, nagyszüleink és dédszüleink
generációjának, mindenkinek, aki a rendszerváltás előtti évtizedekben akár egy
kicsit is hozzájárult ahhoz, hogy mi egy szabad Magyarországon, egy szabad
Gödöllőn élhessünk.
Legfőképp természetesen azoknak, akik életüket kockáztatták a
forradalomért. Emellett köszönet mindenkinek, aki egy levert forradalom után is
nyíltan vagy titokban, de dolgozott a diktatúra megdöntéséért. Volt, aki szamizdat
cikkeket írt, más könyveket csempészett.
Elévülhetetlen érdemei vannak annak is, aki szűk környezetében harcolt
saját eszközeivel: titokban hittanra járatta gyermekeit, tanárként a történelem
óra utáni szünetben vagy szülőként a vasárnapi ebéd mellett kiegészítette a
hivatalos történelem tananyagot, vagy mert arról beszélni, hogy határainkon túl
is élnek nemzettársaink. Köszönet azoknak is, akik ellenzéki szerepet vállaltak
a ’80-as évek végén, vagy akik az Antall-kormány idején részt vettek a
demokratikus intézményrendszer kiépítésében és megszilárdításában.
Mi, fiatalok, már egy szabad, európai, alkotmányos demokráciát kaptunk.
A szabadság ajándékával azonban felelősség is jár.
„A jogállamiság [ugyanis] nem
statikus állapot, hanem követelmények rendszere” – ahogy ezt Sólyom László,
volt köztársasági elnökünk megfogalmazta.
Ezt a követelményrendszert kell megvédenünk, ha szükséges napról napra,
évről évre, kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra.
Az elmúlt 25 évben, főleg talán az elmúlt 15 évben, a jogállamiság
egyes kritériumai súlyosan sérültek. A demokrácia személyi és intézményi
garanciáinak megsértése egyik időszakban a rendőrség, a másikban az ügyészség
politikai célokra történő felhasználásában öltött, ölt testet. A fizikai
erőszakot az egyik időszakban a gyülekezési jog, a másikban a népszavazáshoz
való jog mint alapvető politikai jogok korlátozására használták fel. Hol
önkényes jogalkotással, hol önkényes jogalkalmazással kellett szembesülnünk.
Gondoljunk bármit egy-egy adott kormányzati ciklusról, egy-egy
személyről vagy pártról, függetlenül attól, hogy egy ciklus szakpolitikai
döntéseinek nagy részével egyetértünk, vagy sem, az ’56-ban és ’89-ben kivívott
alapjogokat, a demokrácia kereteit mindig meg kell védenünk.
Ezekért a keretekért, a jogállamiság követelményrendszeréért kellett
kiállnunk 1956 után fél évszázaddal, 2006-ban és 2016-ban is. De ezért kell majd kiállnunk 2026-ban és
2036-ban is.
’56 emléke, az ’56-os hősök tisztelete kötelez erre mindannyiunkat.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
*
A beszédet követően a Club Színház tagjai – Farkas Lilla, Gecse Gábor és Madarász Mácsai Mária – irodalmi művekkel és a visszaemlékezésekkel idézték fel a forradalom eseményeit.
A rendezvényt követően az emlékezők hagyományosan a Dózsa György úti temetőben is lerótták tiszteletüket Balázsovich András és Kiss Antal sírjánál.